Nem felejtem el úgy érzem soha ezt a januárt. Nem nevezhetem egyáltalán boldog új év kezdésnek. Rengeteg dolog történt velem, baj-bajt követve álltak elém az újabb akadályok. De a legszörnyűbb az volt, hogy az anyám beteg lett. Azon a hajnalon alapjáraton nagyon elkeseredett voltam. Hiányzott nekem az a személy, akit mindig magam mellett akartam tudni. Sikerült Gergellyel tisztázni a dolgainkat, majd ő a beszélgetésünk végéhez érve nyugovóra tért. Én még maradtam egy kicsit. Ekkor kezdődtek az igazán nagy gondok, amiknek az előjelét nem láttam még igazán. Anya a nevemet suttogta, én pedig a szobája felé vettem az irányt. Vizes borogatást kért. Másnap nem ment apámékkal dolgozni, mert rosszul érezte magát. Édesanyám az a fajta ember, aki jó magyar szokáshoz híven, szeret minden apróságért panaszkodni. És ez a betegségekre is igaz. Így szégyen gyalázat, de eleinte azt hittem, hogy ez is csak némi színjáték, mert nincs kedve vadat vágni, hanem inkább pihenne. Azonban pár órával rá, mikor már összegörnyedve feküdt az ágyán, és többszöri alkalomadtán kiszaladt a mosdóba, nagyon megijedtem. Kértem, hogy hadd hívjuk ki az orvost hozzá. Ő nem akarta, úgy gondolta ez majd elmúlik szépen magától. Azonban engem se kell félteni makacsságból jeles vagyok, és a meggyőző érv se áll tőlem oly messze. Az orvos fél órával később toppant be hozzánk, ekkor már szóltam mindenkinek, hogy baj van. Apám összekoszolt munkásruhájában vezette fel az orvost, aki táskájából tűt és rengeteg fájdalomcsillapítót vett kézbe. Mikor megkérdeztük tőle mitől lett beteg, azt a választ kaptuk, hogy epegörcs. Én őszintén sose bíztam egy orvosban se életem során. És a háziorvosunkról is elmondható ez. Egyáltalán nem voltam képes elfogadni azt amit mondott. Még hogy epegörcs. Felháborodásom nem volt alaptalan. Anyukám rosszulléte a szuri és a gyógyszerek ellenére egyre súlyosabbá vált. Győzködtem apámat, hogy vigyük be a kórházba, de anyám ellenezte végig. Az önfejű kisasszony, úgy volt vele, hogy bármit csak ne a kórházat, mert akkor ott ragad. Igen ám. Csak arra már tényleg senki nem számított, ami ezután jött. Hosszas próbálkozásom ellenére, anyám ellen vereséget szenvedtem. Az utolsó pillanatokban azonban önmagától mondta, hogy vigyük be a kórházba. Nem tudom mi lelte abban a pillanatban, de szerencsére engedett a saját akaratából. A sürgősségin órák hosszat vártunk. Nagyon frusztrált, hogy mindenki minket nézett. Anyának komoly testi fájdalmai voltak, nem tudom, hogy bírta ki azt az 5 teljes órán át tartó várakozást. Egyszerűen én képtelen lettem volna elviselni, annyira látszott rajta, hogy valamije rettenetesen fáj, mint ha majd szét akarna szakadni. Aztán a rémes idegtépő toporzékolásnak egyszer csak vége lett, behívták. Egy csomót várakoztunk ott ketten, én és apa. Majd egyszer csak behívták anyumhoz apámat, de engemet nem engedtek be hozzá. Ekkor írtam Timinek egy sms-t, melynek eredményeként felhívott. Egészen jól viseltem addig mindent, erős voltam, de mikor Timi megkérdezte tőlem, hogy van anya, nem tudtam mit tenni, és a kórház folyosóján sírva fakadva próbáltam a szavakat egy mondatba morzsolni. “Nem jól…Egyáltalán nem jól.” Annyira megtörtem ott, hogy alig bírtam ki ezt követően, hogy ne kezdjek el sírni. Annyira lassan telt az idő. Este 10 körül már mindenki hazament, én voltam egyedül a váróterembe. Végig az járt a fejembe, most mi lesz, és mérges voltam, mert ezt a napot senki nem így tervezte. Ironikus vagy épp elkeserítő, hogy pont a születésnapján kerül be a kórházba. Szemem sarkából feltűnt, hogy kinyílt az ajtó. Amit láttam az mindent elárult, és nem lettem nyugodtabb egy cseppet sem. Édesanyám tolószékbe ültetve volt. A nővér jelzett, hogy keljek fel, indulunk az első emeletre, a belgyógyászatra. Kiválasztottak neki egy ágyat a kórteremben, mi pedig elindultunk haza, hogy vigyünk neki mindent ami szükséges. Gyakorlatilag éjfél után értünk haza ténylegesen, addig meg oda-vissza 15 km. Az este végét nevezhetném a legszörnyűbbnek mikor az orvos szembesített azzal minket, hogy mekkora szerencse, hogy bevittük. Biztosra vette, hogy otthon meghalt volna reggelig. Megrázott a dolog. Édesanyám utoljára akkor volt kórházban, mikor én még nagyon pici voltam. Az első 3 nap nem telt el úgy, hogy lefekvés előtt ne sírtam volna, hogy úristen mi lesz most. Szerencsém, hogy volt, aki fogja a kezem.
Nem értem miért alakultak így a dolgok. Miért vagyok ennyire szomorú.
Csak egyet tudok. Nem tudom abbahagyni a sírást.
A szombatom is egy elég átlagos napnak indult, mint általában mindig. Még éppen, hogy csak kinyitottam a szemem, azonnal befogtak munkába. Nem volt vele különösebb problémám, csak eredeti tervem a konyha sarki körei felé véve útirányom, inkább egy kávé lefőzése iránt orientálódott volna. Azonban, a kellemes, lágy Omnia illatai helyett, a koszos edények, mikroszkóp méretet öltő zöld bakteriális lények és fertőzések vártak. Nem szép dolog túldramatizálni egy egyszerű mosogatást, de valahogy a hótologatásban nagyobb kreativitást lennék képes kihozni. Mostanság nagyon vissza vagyok fogva hiperaktivitást illetően, azonban egy ilyen kellemest a hasznossal edzésprogramot talán még képes lenne befogadni az én ellustult szervezetem is. No persze, ha esne a hó. De a globális felmelegedés, a glaciális és interglaciális szakaszok váltásának hatására és némi reformációs trükköket bevetve, lassan tavasszal ünnepeljük a Karácsonyt is. Ebből kiindulva tehát hiába sír a szám szánkózás és mi egyéb finomságok iránt.
Már éppen neki láttam volna, e tevékenységemnek, mikor végre megtelt a mosogató elegendő vízzel, anyának új ötlete támadt. Főzzem meg én a vacsorát. Mit volt tenni, a szüleimnek jelenleg van elég gondjuk-bajuk, épp a vad vágás szezonját éljük, munka az van bőven. És nem is vagyok olyan rossz szakács, mint amennyire az látszik. Nem volt nehéz dolgom, a hozzávalók megvoltak vásárolva, a pucolást és a hús kinézetét kellett csak retusálnom. Szép és jó volt a felhozatal, egészen addig, míg szemem sarkából meg nem láttam valamit. Szemben álltam az ember ősi ellenségével, melynek neve … hagyma.
Na várjál.. Gondoltam én, mi az nekem! Nem mintha életem során nem pucoltam volna elég hagymát, mert az ételranglétrán megközelítőleg annyira barátunk kb, mint a medvesajt, de valahogy nekem az utóbbi időben megmaradt mindig a húsklopfolás, a vagdosás és minden egyéb Jason Voorhees beütést kölcsönző attom kemény munkák.
Igazából amatőrségem ellenére nem csesztem el több mint 2 kiló húst, szóval mondhatom egész ügyes voltam. Bár, a jelenlévő jó munkás emberek, köztük elsősorban a férfiak előkelőbb létszáma aggódott a finom falatok épségéért. És mivel ennyire “dicsérték” konyhaművészetem és ennyire “bíztak” konyhai tudásomban, minden alázattal a következő ötletem támadt. Rajtuk ellenőriztem, hogy biztos nem tettem-e bele egy csöpp teáskanálnyi halálos vegyi anyagot a vacsiba. Természetesen csak a biztonság kedvéért.
Végül is nem volt benne semmi, ahw mily szerencse! És még ízlett is nekik. Szóval sikerült egy új szintre ugranom a boszorkánykonyha művészetem illetően. Ennek végeztével persze nem maradt el a halom tányér, evőeszközök és edények se. E mellett az urak szerettek volna kávét inni, abban meg én vagyok a kismester, így főztem nekik egy csésze jó meleg kávét, és én is bepótoltam napi lemaradásom.
Mindeközben bajtársam Tímea időközönként próbálta velem a kapcsolatot fenntartani. Nem rég jött haza a sítáborból, aminek őszintén szólva már nagyon örültem. Az elmúlt egy hétben a hideg, nyirkos idő hatására elvesztettem minden élénkségem és energiám, így egész héten begubóztam az otthon melegébe és ittam a teát. Egyetlen társaságom a fórumok jó szándékú válaszadó emberei és a macskám Inci. Van valami igazán szép a barátokban. Még a legszörnyűbb hangulatodban is tudják, hogyan szedjenek ki a négy fal közül. És ha nincsenek melletted, olyan mintha egy részed hiányozna. Esténk útirányát a helyi kis kocsmák fényei felé vettük. Kis csapatunk jól megszokott helyén találkozott. A hangulat igazán jóra sikerült, csatlakozott hozzánk még pár kedves ismerős a játékok alatt. Közben kértük magunknak a zenét, így telt szombati egyik része. Miután kiéltük versenyszellemünk, a társasággal való eszmecserében találtuk meg a szórakozást. Meghallgattuk Timi beszámolóját a tábor élményeiről, elmeséltük egymásnak kivel mi történt mostanság. Jó magam különösen sok ilyen jellegű eszmecserét folytattam, annak ellenére, hogy nem terveztem egyáltalán. Rengeteg ismerősöm van, ezért nehéz úgy elmenni egyik mellett is, hogy köszönést követően ne álljunk le pár perc erejéig egy rövidke beszélgetésre. Végül is nem kell meglepődni, ez a falusi élet. Mindenki ismer, mindenkit. Ha csak látásról is, de már van fogalma rólad a másik embernek. Barátaim közül Dórikám ironikus hangvételbe meg is szólt, hogy “te mindenkit ismersz”, én meg csak sunyin vigyorogtam, mint mindig. Nem tagadom, igénylem a társaságot, és ha valaki nem áll velem szóba, azt megszólítom, bármilyen reakciót vagy feedback-et kapjak is vissza. A jobb napokon bármire képes vagyok. Ez a ma este pont nem ilyen volt. Hirtelen nagyon elkezdett hasogatni a fejembe a fájdalom. És mikor kimentünk némi friss levegőt és nikotint szívni, ki-ki a maga igényeinek eleget téve, azon kaptuk magunkat, hogy szép nagy pelyhekben hull a hó. Minden gondomra választ találtam így én is. A fejfájásra, és a másnapi házimunkám is előállt. A szórakozóhelyeinkben az a szép, hogy közel helyezkednek el egymáshoz. Szemmel láthatóan mindenki élvezte a friss havat. Ismerőseim a másik helyi bárból kiszabadulva őrületes hógolyózásnak estek, valaki szívet, valaki hóangyalt készített, én meg űr macskát rajzoltam a hóba. Gyermeki énünket kiélve visszamentünk társaságunk didergősebb tagjaihoz. Nem maradtunk zárásig, én legalábbis hamar feladtam fájdalmaimra hivatkozva, hiába próbáltak rábeszélni a rumra és kedvenc whiskeymre, hanyagoltam mindent, ami káros és egészségtelen, és úgy érzem ezt a gondoskodást a tüdőm és a májam se bánta.
Hazafelé menet a főútvonal közepén csúszkáltunk, húztuk egymást. Míg a többiek a hátunk mögött hülyéskedtek, Dóri és én elől vezettük a sort. A csendet az törte meg, hogy Dóri e szavakat szánta nekem: “Annyira boldog vagyok, hogy megismertelek annak idején téged. És annyira jó neked, hogy mindenkit így ismersz, ennyien szeretnek.” Ekkor megtorpantam, és magam elé nézve gúnyos mosoly jelent meg arcomon. Dórika is megállt és értetlenül nézett rám. Nem tudtam szavakba foglalni, hogy ez a mosoly nem az ő személyét akarja bántani, kizárólag csak a magamét. Felnéztem és azt mondtam neki minden komolytalanságot kizárva: “És mit érek, ha egy sem képes átölelni, mikor mélyen belül erre volna szükségem?” Ezzel a mondattal zártuk a mi esténk.
Hazafelé menet anya hívott, és épp már a házunk előtt jártam amikor megemlíti telefonba ” hol vagyok, már attól tart, hogy elakadtam vezetés közbe”. Jót mosolyogtam rajta. Mondtam neki nézzen ki az ablakon, nevetve odaugrott és integetni kezdett. Az este utolsó részét együtt töltöttük, színházi remekművek mentek a tévébe, végezetül alvás előtt én még egy kicsit bele néztem a Ha eljön Joe Black-be.
Nem tudom mit írjak most. Igyekeztem mondatokba foglalni ezt a sok érzést, ami bennem van, de egyszerűen képtelenség és balgaság magyarázatokat keresnem. Így csak azt írom, amit érzek.
Minden megfontolás nélkül,
Sajnálom. ~
Jelentem örömmel bevásároltam. Mivel december elejére kész lettem minden vizsgámmal, régen nézelődtem a szomszédos városban és amúgy sem voltam szeptember óta vásárolni, úgy gondoltam megjutalmazom magam egy kicsit. Egészen normális árkeretek mellett meg is szereztem, amit akartam. A legközelebbi Rossmann üzletébe vettem utam, ahol tipikusan az az érzés fog el, hogy oda egyedül nem szívesen megyek be vásárolni. DM-ről már nem is beszélve. Ha egyedül vagy, akkor a vásárlói fogadtatás a biztonsági őrök felől olyan, mint ha éppen Settenkedő Bakács ugrott volna be némi utánpótlásért. De persze, ha ketten vagytok , akkor már furdalja a tudat, hogy többségben a túlerő, és így kevésbé áll módjában minden mozzanatodat figyelni. Én úgy feltudom bosszantani magam minden kis szar apróságon. Értem, hogy ez a munkája. Na de akkoris! Nem érti meg, hogy én meg csak szeretném szökőévente jelentkező perverzióim kiélni némi szolgáltatás fejében. Ahh.
Szóval. Végül is elkísértek. Az apám. Nagyon élvezhette mit ne mondjak… De neki is volt dolga a városban, így kapva-kaptam az alkalmon, és kellemest a hasznossal.
Már régen figyeltem, ahogy a maikók kifestik a szemüket. És én is hasonló festési módszert képzeltem el, némi kreatív átalakítással. Most nagyon tetszenek a barackszín árnyalatok, és szerencsémre pont akadt egy olyan szemhéjpúderben, amilyet akartam. E mellett mivel kifogyóban van a tusom, még azt vettem volna, de az meg nem volt. Mert miért is lenne. Így azt a döntést hoztam, hogy megnézem a zselés, ecsettel felvihető mennyire matt. És végezetül hajfesték, mert az rám fér. Növesztem a hajam, és most különösen sokat nőtt, aminek örülök. Volt is a rókavörösömből, még hozzá egész jó áron.^^ Azt a következtetést vontam le, hogy szeretem az Essence cuccokat. Nem kínozzák ki az emberből holmi hülye sminkekért olyan összegeket, amitől az eszem megállna.
Gyorsan végeztem a saját nem-elsődleges dolgaim megszerzésével, ha bár ez oly mindegy, mert ezek az apróságok szerzik mindig a legnagyobb örömet. Egy fagyi, egy film otthon, esetemben valami lányos, vagy bármi más, amit éppen kívánsz.
Ezt követően élelmiszerekért ugrottunk el meg sütiért.
Az elején nagy kétségeim támadtak a Myself; Yourself-el kapcsolatosan. Mostanában szokásom lett, hogy az ismertetőt nem is olvasom el, csak képekről és a szereplők első benyomásából kikövetkeztetve vonom le, hogy a továbbiakban mitévő legyek. Miután végignéztem az első pár részt, a történetet elég lassúnak és vontatottnak éreztem, aztán úgy a közepe tájékán végre közelebbi betekintést mutattak a szereplők múltjáról és megmutatkoztak a várva-várt drámai részletek is, amikből az egész építkezik. Amikor Sana visszatért gyerekkori színhelyére és elindultak a cselekmények, azt hittem ez is valami tipikus ecchi faszság lesz. Kellemesen csalódtam. Újra találkozik régi barátaival, akiktől 5 évvel ezelőtt fájdalmas búcsút kellett vennie, mivel szüleivel együtt Tokióba költöztek. Cserediákként eleveníti fel a régi emlékeket, majd későbbiekben az 5 elvesztett évre is rátér a cselekmény.
A Myself ; Yourself a drámai, tragikus irányzatokat sikeresen ötvözi a romantikus műfajjal, megfűszerezve néhol egy kis könnyed humorral, beleszőve az iskolai életet és a barátságot.
Nanaka karaktere igazán elnyerte a tetszésem, - ő miatta kezdtem el amúgy is érdeklődni az anime iránt- mind közül őt érzem leginkább magamhoz közelállónak tsundere személyiségéből kiindultan. A kis Nanaka meg különösen cuki. ^^
A 8.résznél éreztem úgy igazán, hogy azonosulni tudok a történettel és élvezem is. http://indavideo.hu/player/video/7d8ba6ff1e/
a 11. epizód egy viszonzatlan yuri elég beteges képet hoz létre, és bevallom ez is nagyon tetszett. Ettől független Asami a második olyan karakter, aki a kezdetektől szimpatikusnak bizonyult nekem, és a cselekedetei ellenére nemhogy ellenszenv alakult volna ki, hanem még közelebb is került a szívemhez. Zárójelenetként meg egy elszomorító búcsúval ér véget. A 13.rész a végkifejlet. Nanaka emlékei előtörnek, és minden rejtett titok, elfeledett emlék és szörnyűség kibontakozik.
Összességében 1-től 10-es skálán 6/10. A vége miatt lepontoztam, szerintem nagyon gyorsan összecsapott lett, eltudtam volna egy-két jelenethez más körítést is képzelni, az elejével is gondjaim voltak.
Nem szeretném eltúlozni a dicséretét, de a 2011-es anime listám egyik legédesebb története az Usagi Drop. Igazán szívet melengető, aranyos szereplőkkel. Műfaji szempontokat tekintve azonban nem meglepő, hogy teljesen magával ragadott, hiszen slice of life, dráma és josei elemeket tartalmaz.
Főszereplőnk egyike Kawachi Daikichi egy 30 éves, egyedülálló férfi. A történet azzal indul, hogy Daikichi 79 éves nagyapja váratlanul meghal. Temetésén botlik bele Rinbe, aki a nagyapja törvénytelen gyermeke. A rokonságnak némi fejtörést és gondot okoz a gyermek továbbiakban való elhelyezése, úgymond csak egy teher a válluknak. (arról már nem is beszélve mennyire megvetik és lekezelik ) Hosszas vitatkozás és felelősségdobálás végezetével azt a döntést hozzák, hogy a gyermeket nevelőintézetbe küldenék. Daikichi nem nézi jó szemmel a döntést, sem rokonai hozzáállását a dolgokhoz, ezért a maga gyámsága alá veszi a kislányt. Nem könnyű feladat előtt áll. Gyermeket nevelni, óvodába/iskolába járatni, mindezek mellett munkahelyi kötelességeinek is eleget tenni. Az életvitele teljesen felborul, és új irányt kapnak életszemléletei is. Ahogy haladnak a cselekmények Rinék lassan összebarátkoznak, igazi családias hangulat alakul ki, kettejük között megalapozódik a bizalom. Kawachi számára a kislány igazán fontossá válik, éppen ezért kideríti titokban Rin anyjának nevét, és megkeresi. Mikor találkoznak Daikichi kérdőre vonja, és már akkor roppant ellenszenves és utálatosnak bizonyul az anya karaktere. Arra hivatkozik, hogy sikeres mangaka-ként nem volt képes gyermeket nevelni( valójában azonban nem kellett neki )
Ezért ragadott meg ez az anime. Rájöttem, hogy én igazából nem is vagyok karrierista. Ez a kezdetektől fogva hibás feltételezés volt. Én nem lennék képes a gyermekemről lemondani. Sok minden alól kimentheti magát az ember, de az, hogy lemond a saját gyermekéről, az alól nincs mentség. Ezért is igazán életszerű ez a történet. Szép számmal vannak ilyen nők, akikben sajnos, ez nem indít el semmilyen érzést. Ez vagy benne van valakiben vagy nincs.
A történet két főszereplője Rin és Daikichi, a többiek inkább csak mellékszereplőként vesznek részt a szálak mozgatásában.
Mindenki figyelmébe ajánlom, aki szeret a mindennapi történetekbe egy kis bepillantást nyerni, és érdeklődést mutat egy aranyos és szép grafikájú 11.részes anime iránt. ^^
